Magyarország alkonya.
Mi még láttuk. Unokáink nem fogják.
2010 Augusztus 20. Ünnepi beszédek, tisztelgés, zászlólengetés, majális, tűzijáték. Az államalapítás ünnepe. Az országot elődeinktől kaptuk, joggal lehetünk rájuk büszkék. Magyarország megmaradása nem volt törvényszerű. Törvényszerű az lett volna, ha a magyarság eltűnik. Amit az első száz évben királyaink tettek, hatalmas teljesítmény volt, körülöttünk számos nép veszett el a történelem süllyesztőjében.
De az államalapítás nem csak a múlt ünnepe kéne, hogy legyen. A jelen, és a jövő ünnepe is. Az örökséget, amit kaptunk, nem a mi a tulajdonunk, használatra kaptuk, a továbbadás kötelességével. A kollektív öngyilkosság, amit ez a nép most elkövet, nem őseink hagyatéka. Erre mi nem kaptunk felhatalmazást. Az ünnep így hamis.
Vihar előtti csend. A Titanic süllyed, a zenészek játszanak, pazar vacsoránkat fogyasztjuk, egymásra mosolygunk, még minden rendben, még minden rendben.
Eltűnik egy nép, akit nem kiirtanak, akit nem járvány, háború visz el. Nem mutogathat másra, nem mondhatja, a felelősség mást terhel. Eltűnik csöndben, anélkül hogy egyszer is tükörbe, megfáradt, keserű szemeibe, a lelke mélyébe nézne.
Mennyi a költségvetés hiánya, mennyi a GDP, mennyi a BUX, mennyi a forint. Erről szól minden hírek, mintha ez lenne minden, mintha nem lenne nagyobb bajunk, mintha nem közelegne a katasztrófa, ami ezeket a mellékes adatokat maga alá temetné, mintha nem tudnánk, az ország úgy fog összeomlani, mint egy kártyavár.
A népesség nem téma, az idősek aránya a népességben nem téma, a született gyerekek száma nem téma. Lábjegyzet, évenként egyszer talán, az újságok egy eldugott oldalán. Ha elő is kerül, csakis bújtatott formában. Ki fogja a mai fiataloknak a nyugdíjat fizetni. Mi lesz a GDP-vel, a hiánnyal, a BUX-szal, honnan lesz erre lesz erre pénz. Valóban ki fogja őket eltartani, de ki meri tovább gondolni, ki fogja, ha nem lesznek magyarok. Ha nem lesznek magyarok, nem lesz Magyarország sem. Az ezeréves örökség elveszett. Feléltük, elmulattuk, egyszer élünk, hejj! A vetőmagot nem vetettük el, sört erjesztettünk belőle, és részeg kábulatban ittuk, amíg tehettük.
Magyarország demográfiai helyzete katasztrofális, alig születnek gyerekek, az idősek száma nagyon magas. Amennyiben nem lesznek gyökeres változások, leginkább a szemléletben, hozzáállásban, szembenézésben, prioritásban-, mert a törvények jogszabályok ezt már követik-, 50 éven belül itt a katasztrófa, a gazdasági is, de ez eltörpül egy sokkal nagyobb katasztrófánál, a magyarság, Magyarország eltűnésének katasztrófájával. Egy olyan folyamatról van szó, ami nem könnyen módosítható. Amit nem lehet magunkról egy pillanat alatt lerázni. Nem mondhatjuk, hogy most ebből elég, holnaptól új lappal indulunk, mert lehet, sőt ha semmi nem változik biztos, hogy nem lesz holnap.
A mai Ukrajna területe, Munkács vára. Egykori magyar város. A ma ott, és a környéken élő magyarok száma elenyésző, még kisebbségnek is kevés. Ukrán turisták hada járkál fel alá, nézik az örökségüket. Nevetgélnek, vidámak, a magyar idegennel barátságosak. A vár udvarán egy magyar kopjafa. Nem bántják, nem vágják ki. Nem tudják mi az, de nem is foglalkoznak vele, múltjuk egy érdekes maradványa. A vár kertjében egy turulmadár, vigyázza magyarokat, figyeli az ellenséget, jelöli az országhatárt. Magyarok már sehol, a turul még vigyáz.
Magyarország, Hősök tere a hét vezér még figyel. Figyeli halott népét. Szellem ország. Még van, már nincs.
